Mosonmagyaróvár Magyarország azon települései közé tartozik, amely az elmúlt évezred során meg tudta őrizni különleges szerepét, a történelmi változások nem tudták letörni az itt élők élni akarását, út volt és kapu, határsáv volt és a határnyitás városa is. Sortűz mészárolta le fiatalságának javát 1956-ban, hallgatás pecsétjét ütötte rá négy évtized.
Volt megyeszékhely, lett elhalásra ítélt kisváros. Zsidóságát deportálták, német lakosságának zömét kitelepítették. De mindig magára talált. Az őshonos magyarság és németség lakta vidék életének központja volt, vizek városa, a Szigetköz fővárosának is mondják, bár a Szigetköz peremén található.
Két modern világváros - Bécs és Pozsony - árnyékában egyéni ízekkel rendelkezik, két városrésze (Moson és Magyaróvár) hosszú ideig élte külön életét, 1939-ben forrt eggyé.
Egyetemi város, Magyarország első agrár-felsőoktatási intézményét itt alapították 1818-ban.
Mi fog össze egy települést? Házai, útjai? A régi épületekből áradó történelmi levegő? A közös múlt? A közös nyelv? A német és magyar, újabban szlovák ízek?
Mindegyik egy-egy tégla, egy löttyintésnyi habarcs az épületben. De a lélek, a beszívható levegő, a kézfogás melege, a fölsugárzó arc az a különleges kötőanyag, amely nélkül egy város csak házakból, utakból, parkokból áll.
Mosonmagyaróvár nem ilyen. Városunk az ezer éves múlt örökségének őrzője, vendégszerető. Szereti az idegent, büszkén kalauzolja, sétára invitálja Moson és Magyaróvár történelmi belvárosába, a Várba, kiviszi a Gyásztérre, föltárja sebeit, a Mosoni-Duna és a Lajta bebarangolására invitálja.
Meghívhatom, kedves látogató, hozzánk Önt is?
